GVS MELÓDIÁNK

A MI MELÓDIÁNK– HIVATKOZÁSI KERET

Hatalmas történelmi és kulturális átrendeződésen, váltáson megyünk keresztül: az a szekularizált korszak, amely együtt keletkezett a humanizmussal és a felvilágosodással, a végéhez közeledik. Tudásunk legjava, amely az intézményeinkben testet ölt, ennek a felvilágosodásnak a terméke, és mint ilyen nem mutat túl a jelenünkön, és nem kínál útmutatást a jövőre nézve sem.

A világot az instabilitás, a bizonytalanságok, a szétdaraboltság, az aggodalmak és a félelem uralja. Vajon azon „felszabadító” ideológiák (politikai, gazdasági, természettudományi, a logika és az értelem) tényleg szabaddá tettek-e bennünket?

Megfeleltek-e vajon az általuk keltett elvárásoknak, elérték-e a céljukat? A politikától azt vártuk el, hogy szabadságot hoz az embereknek, a közgazdaságtól azt, hogy jobb világot teremtsen, a tudománytól pedig azt, hogy az értelem győz az értelmetlen felett.

S valójában mit kaptunk tőlük? Mit tapasztalunk immár századok óta? Totális fasizmust mint a szocializmus melléktermékeként, elnyomást, alávetettséget, tömeggyilkosságokat és zsarnokságot.

A nyugati liberalizmus gigantikus méretű ipart, globalizációt, ésszerűtlen és őrült tömegfogyasztást generált, szociális egyenlőtlenséget és kizsákmányolást, az emberi jogok megtaposását, gyerekmunkát, kultúr-materializmust, szennyezést, a környezet és a természet megszentségtelenítését.

És folyamatosan azzal áltatjuk magunkat és másokat, hogy továbbá is fenntartjuk, hogy mindezen túlkapások az „evolúció” elkerülhetetlen következményei.

Tényleg azt állítjuk, hogy az embertelenség/kegyetlenség az emberségességnek az előfeltétele?

Más szemszögből nézve s fogalmazva, nem kellene-e túllépni magán az emberen, saját magunkon ahhoz, hogy feltárjunk magunknak egy emberségesebb világot?

Eléggé paradox módon előfordulhat, hogy az emberen túli, a transzcendentális és a spirituális lehet az, ami meghozza nekünk a felszabadulást, az igazságosságot és a jólétet, amelyet mindnyájan oly kétségbeesetten keresünk.

A jólét vajon nem azt jelenti-e, hogy az emberek minden szükséglete teljesül? Nemcsak a kereskedelmi és fogyasztói szükségleteik, de azon vágyaik, erőfeszítéseik és törekvéseik is, amelyeknek nincs kifejezett pénzértéke: a méltóság, a béke, a biztonság, a szabadság, a műveltség, az egészség, a szabadidő, a környezet tisztasága s minősége, a jövő nemzedékeinek a jóléte, stb.?

A meghatározó politikai világ reménytelenül ragaszkodik azon elavult, tökéletesen idejétmúlt hatalmi szerkezetekhez és kilúgozott szemléletmódhoz, amelyek képtelenek az emberek számára olyan elfogadható és őket lelkesítő közös s megosztott jövőképet nyújtani, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy egy jobb társadalmat teremtsenek.

Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a politikai gondolkodásmód zátonyra futott.

Nem ijesztő az az ellentmondás, hogy az ember anyagi és technológiai vívmányainak csúcsán mégis hányatottnak, zavartnak érezzük magunkat, elfogott bennünket a pusztító félelem, hajlamosak vagyunk a depresszióra, aggaszt a saját magunkról alkotott képünk s az is, amit mások aggatnak ránk, egyre inkább elzárkózottabbak vagyunk, bizalmatlanok és bizonytalanok a barátságainkban, haszontalan fogyasztási láz mérgez, és voltaképpen nincs többé közösségi életünk.

A közösségi médiak alkalmazásai közepette, akad-e valóságos felszabadító, melegítő és nyílt társas kapcsolat, amelyre valamennyien vágyunk, és amely érzelmileg is kielégít?

Hogyan lehetséges az, hogy annyi mentális és érzelmi szenvedést sikerült kitermelnünk, miközben az emberi történelemben példa nélküli szintre emelkedett a gazdagság és a kényelem?

Nem lehet-e, hogy valami baj van az értékrendünkkel, a fogyasztó/önpusztító életmódunkkal, a növekedésre való korlátlan vágyunkkal – amelyet mindeddig a haladás fő motorjának tekintettünk.

Vajon nem nagyon időszerű-e, hogy valóban működtessük korunk másik varázs/bűv/szavát – mantráját–: a változást?

A jó hír az, hogy világszerte az emberek (a fiatalok) körében széles körben valóságos éhség tapasztalható az igazi változás iránt, valamint az a vágy, hogy pozitív megoldásokat találjanak a velünk szemben jelentkező miriádnyi problémára.

Ám amire szükség van, nem az az olcsó, sekélyes vagy felszínes változás, amit általában a fenntarthatósággal fejeznek ki.

Gro Harlem Brundtland már 1987-ben szót emelt egy „globális változási agendáért”, amit a World Commission on Environment and Development ( az ENSZ Környezetvédelmi és Fejlődési Világbizottságának, röviden: a Brundtland-bizottság) szervezetére bíztak, hogy dolgozza ki. Ekkor fogalmazódott meg a „fenntartható fejlődés” koncepciója.

A fenntarthatóság ettől kezdve dominálja a döntéshozók globális mindennapi cselekvését.

Az igazi fenntarthatóság azonban változást követel meg, alapvető értékeink megváltoztatását. Az egész kultúrával szembemenő és forradalmi változást követel tőlünk.

Nem kevesebbet mint a legbensőbb énünkből eredő változást.

Az egyik leginkább kihívást jelentő kérdésünk talán az, hogy tudatosítsuk az emberekben, hogy ha megváltoztatják magatartásukat, felszabadítva magukat az alól, hogy szabályok közé vannak szorítva, az önképük alól, lehetőséget kapnak arra, hogy egy egészen új területet fedezzenek fel: a szívük, a lelkük, a szellemük birodalmát.

Valójában az értékrendszerünk igazi megváltoztatására van szükség. Ez a változás azonban abban áll, hogy nem egyszerűen cselekvésünket és megítéléseinket módosítsuk mindennapi életvitelünkben és helyzetünkben, hanem inkább azt változtassuk meg, hogy milyen értéktartalmak alapján tesszük azt, amit teszünk, illetve éljük meg azokat a helyzetek, amelyeket megélünk.

Ahhoz, hogy valóban változtassunk és gyökeresen változzunk, kétszeresen kell változtatnunk/megváltoznunk – érvel Luc de Brabandere: nemcsak a dolgokat kell megváltoztatnunk, hanem azt is, hogy hogyan látjuk/észleljük a dolgokat.

A kulcs itt az, hogy észlelésünket változtassuk meg!

Ily módon az innováció lesz számunkra az a képesség, hogy változtasunk a valóságon, és a alkotóképesség az a képességünk, hogy megváltoztassuk a valóságról történő észlelésünket.

Valóban kifogytunk volna a válaszokból?

Vajon nem nagyon időszerű-e, hogy egyszer s mindenkorra magunk mögött hagyjuk ezt az egészen kiürült állapotot, amelyben élünk – s amelyet társadalomnak nevezünk, miközben egyre kevesebb olyan dolog akad, amelyben hiszünk még vagy amelyben hinni lehet még – és túllépjünk rajta, egyben belépve egy új érába (korszak(ba) = era), amely a szó szoros értelmében azt jelenti: az erkölcsi felelősséggel vállalt cselekvés. (angolul: era = ethically responsible action)?

Nem időszerű-e túllépni a ma ún. posztmodern, magasfokúan ésszerűnek tartott kultúráján, amelyet a nihilista széttöredezettség, a kételkedés, a lebomlás és az egocentrikusság jellemez?

Jelenlegi kulturális állapotunkban világszerte olyan egyénekre van szükség, akik túllépnek a posztmodernizmus töredezett vízióján és alkalmasint ráébrednek egy, az egyes személyeken túli, közösségi spirituális alapra: az igazság és a lelkiismeret egy magasabb szintjére, egy új, integrális, holisztikus jövőképre.

Ez azt jelenti, hogy újra meg kell teremtenünk a kapcsolatot a spiritualitással, lényünk belső spirituális részével, amelyet oly soká negligáltunk a számításból, szinte kihajítva az ablakon.

Spirituális és Kulturális Újjászületésre van szükség! Újra fel kell fedeznünk a lényünk spirituális dimenzióját!

Ez elkerülhetetlenül merül fel: olyan változás ez, amely alulról bontakozik ki. Ha elegen lesznek azok az egyének, akik kölcsönösen és együttesen szerveződnek, annak az eredménye egyfajta közösségi intelligencia lesz – noha ez egyiküknek sem a feladata vagy kötelessége. Ez olyan jelenség, amely a tapasztalat szerint minden szinten létezik, és forradalmasítja majd a világról való látásmódunkat – állítja Steven Johnson.

Kérdés persze az, hogy van-e hogy elegendő egyén, aki képes személyesen újra ráébredni az élet tiszteletére, a természettel való harmonikus együtt-élésre, a természettől való elragadtatására, a másokkal való együtt-élésre és az olyan együttmunkálkodásra, amelyben a különbözőséget alapvetően esélynek tekintik?

Hogyan tudjuk ösztönözni és mozgósítani őket, hogy ismét felelősséget vállaljanak a saját cselekvéseikért, gondolataikért és érzelmeikért, és ismét megfordítsák azt az irányzatot, amely a társadalmat az önpusztítás felé sodorja, az eddig kiaknázatlan alkotóképességük és proaktív cselekvésük által?

A (kulturális) kreativitásuk növelésével!

Az alkotó folyamat voltaképpen azon újszerű összefüggő terméknek a cselekvés során történő felmerülése, amely egyfelől az egyén egyediségéből, másrészt eme életét alkotó és körülvevő anyagokból, eseményekből, emberekből és/vagy körülményekből ered. Úgy tűnik, hogy az alkotóképesség hajtóereje az embernek az a hajlama, hogy megvalósítsa önmagát, és azonossá váljék képességeivel (Carl Rogers).

A jó hír ezzel kapcsolatban az, hogy mindenki végtelenül nagyobb potenciállal rendelkezik az öntökéletesítésre, mint amennyire tudatában van annak. Csupán arra van szükség, hogy az ember reaktíválja ezt a potenciált azáltal, hogy váltson ráhangolódásán, észlelésén és forduljon befelé!

A művészetnek – mint a formának és a tartalomnak az a szimbólikus nyelve, amely közösséget teremt lélek és lélek között – kulcsszerepe van itt: még hozzá abban, hogy átalakítsuk és szellemileg átformáljuk egész lényünket és eljussunk az értelem és a lét kiaknázatlan (el)képzelt/képzeletbeli birodalmába.

A spiritualitáson nyugvó kultúrának és műveltségnek szintén meghatározó szerepe van abban, hogy ösztönözze az embereket arra, hogy felismerjék törékeny globális kölcsönfüggésüket, és eljussanak a személyeken túli igazsághoz.

Mi a spiritualitás?

A jó hír az, hogy a spiritualitás többé nemcsak egy néhány boldog és megvilágosodott lény, guru vagy intézményesített vallás exkluzív körének van fenntartva.

Nyugati és keleti társadalmakban egyaránt egy olyan spirituális ébredés és forradalom megy végbe – mint egyfajta ellenkultúra –, amely mindinkább mindennapi életünk napi normává válik, olyan normává, amely szándékosan áttör azokon, a főirányzatot képviselő kulturális tabukon, amelyek túl sokáig elhallgattatták vagy eltörölték a mindennapi életben a spirituális gyakorlat és cselekvés iránti szenvedélyt.

Amint a politika kudarcot vallott abban, hogy reményt és értelmet hozzon oly sokaknak az egész világon, képtelennek bizonyult arra, hogy bármilyen válságot megoldjon (és nem hátborzongató, hogy a globális válság szinte már az életünk közös mintájává vált?), egyre többen felismerik, hogy mindegyikünk személyes felelőssége, hogy megemberelje magát, vállalja s viselje azt a felelősséget, hogy boldogok legyünk az életben, s mindezt belső indíttatásból, és nem pedig külső kezdeményezésből, körülmények vagy erők miatt. Ezért nem engedhetjük meg magunknak többé azt, hogy hátradőljünk és továbbra is a kormányok, intézmények vagy éppen az üzleti világ kezébe helyezzük a sorsunkat, és reménykedjünk annak a jobbra fordulásában, igaz? Végső soron is, az élet, a jólét és a boldogság az, amivé mi tesszük, karöltve polgártársainkkal.

A válság kínai szóképe tökéletesen és eredeti módon kifejezi a spirituális kibontakozásnak/felmerülésnek ezt az értelmét: két alapvető jelből, vagy gyökből tevődik össze, amelyek közül az egyik a „veszély”, a másik az „esély” megfelelője. (Stanislav és Christine Grof).

Ragadjuk meg az esély megnyílását teljes mértékben, és tegyük túl magunkat a félelmen, gyűlöleten és veszélyen!

A jó hír az, hogy legbelül mindenkinek megvan az a lehetősége, hogy megtapasztalja saját igazi azonosságát, amely túl van a különálló, eredeténél fogva nem-duális önmagán, és lényünk több szövetét integrálja: összeköti a fizikai, az érzelmi, a racionális és a finomtestű/lelki világokat.

Mindazonáltal, az a kulcs, hogy eme képességünket emlékezetben kell tartanunk, meg kell ragadnunk és rá kell hangolódnunk – éspedig legbelülről, és onnan proaktív módon éljük meg újra azon spirituális értékeket, mint a türelemet, a becsületességet, a feddhetetlenséget, a hitelességet,az alázatosságot mint mások iránti szolgálatot, a megbocsájtást,a nemeslelkűséget, a hálát, a csendet, az együttérzést, a benső hitet, az örömöt, az áhitatot, a szépséget, a rejtélyességet, a csodát, a türelemet, a szeretetet…

A spiritualitás nem eszme/koncepció vagy elvont elméleti keret/rendszer, amely ésszel felfogható, és pláne nem redukálható valamely szabványos megharározásra. A spiritualitás nem vallás.

A spiritualitás rendkívül izgalmas utazás önmagunk belső útjain, tapasztalati alapon, értékvezérelten, egyfajta soha véget nem érő a jelentőségteljességre, a céltudatosságra, az interkultúrális és igen sok ágra-bogra kiterjedő kölcsönkapcsolódásokra, és végül a transzcendenciára való törekvés, valamint egyben mindezek kutatása.

Ami a lényeg: a spiritualitás nem több és nem kevesebb, mint tudni azt, hogy hogyan kell békében, szeretetben, harmóniában és szépen/szépségben élni és ezt összhangban önnönmagunkkal (ám nem az egonkkal), másokkal, a természettel és a transzcendens világgal. Ez az igazi szeretet szépsége és a valóságos boldogság.

A spiritualitás és a fundamentalizmus a kultúra spektrumának két egymással ellentétes végét képviseli.

A spiritualitás érzékeny/finom, szemlélődő és átalakító kapcsolatot keres azzal a szakrális erővel, amely ismét mint irányadó és vezető erő tűnik s merül fel korunk társadalmaiban.

Ez az igazi felelősségvállalás (azaz, a válaszadásra való képesség = response –ability): a belső kutatás során elviselni a bizonytalanság bizonyos szintjeit, mivel a rejtély iránti tisztelet és méltóság kiemelkedő.

A fundamentalizmus bizonyosságot keres, határozott válaszokat és önkényuralmat így félős s bátortalan választ adva világunk összetettségére és az önmagunk sebezhetőségére, mint teremtmények egy rejtélyes univerzumban.

A spirituális szeretetből és a szakrális dolgokkal való bensőséges viszonyból keletkezik, míg a fundamentalizmus a szakrálistól való félelemből és annak birtoklás veszélyéből.

A spiritualitás és a fundamentalizmus közötti választás az öntudatos meghittség/bensőségesség és a nem tudatos birtoklás közötti választás (David Tacey).

A jó hír az, hogy bolygónk globális kölcsönkapcsolatrendszerében a kölcsönfüggés, a partnerség és a konfliktusok pozitív kezelése egyre jobban azon ugródeszkák, amelyek önmagunk önkiteljesítése felé mutatnak és nem pedig többé azok kíméletlen kiaknázása, manipulálása és az egység rontására törekvő szándékok s cselekvések.

 Ám ennek érdekében egy szívbeli változás szügségeltetik, egy mélyrehajtó rendszerméretű átalakítás: átalakulás úgy azonosságunkban mint cselekedeteinkben!

Nemcsak a vallás teremt kapcsolatokat (a latin religió szó értelmében, amely összekapcsolódást, az eredethez, a gyökerekhez való kötöttséget jelent, ahonnét jöttünk), hanem minden emberi tevékenységünk arról szól, hogy erős, tartós és valóságos kapcsolatokat építünk/építsünk.

Ily módon, többé nem csak a gazdaságról van szó, te ostoba,,(„it’s the economy, stupid”) hanem kapcsolatokról, emberi és emberséges kapcsolatokról!

Itt van a spiritualitásnak egy hatalmas hozzáadott értéke: abban, hogy helyreállítja az jelentőségteljességet és a céltudatosságot egy olyan világban, amely – sokak véleménye szerint – spirituálisan elszegényedett, de-misztifikálódott és értelmetlenné vált.

Itt is a jó hír az, hogy a spirituális terminológia lassanként s apránként részévé válik a legfelső szintű döntéshozók agendáinak is. Olyan kifejezések, mint spirituális fejlődés, spirituális vízió, spirituális szükségletek, spirituális értékek, spirituális környezet, stb., mind-mind felértékelődnek s lassacskán felmerülnek: ezért elszántan és sürgetően szükségünk van új egymáshoz való (úgy szakmai mint személyes) viszonyulási/kapcsolódási módokra, új, együttműködési eljárásokra a közös és nagyobb cél elősegítése érdekében. Ugyancsak sürgetően szükség van egy új nyelvezetre, egy új szótárra, új eszközökre ahhoz, hogy leírjuk az átalakulásunkat és megosszuk másokkal erről alkotott értelmezéseinket (Andy Tamas).

Szintén jó hír az, hogy a globális üzleti világ lassanként s apránként kezdi felcsipegetni és befogadni a spiritualitást az üzleti szemléletmódba.

Egyedülálló hozzáadott értéket jelent itt az, hogy a spiritualitás – mint annak a belső megtapasztalása, hogy mélyen össze vagyunk kapcsolódva minden élő lénnyel – teret nyit s egyben távol tartja a már meghonosodott piaci nyomást és a szokásossá vált üzletviteli rutint.

Amikor egy posztkapitalista, értékvezérelt, bölcsességalapú gazdaságba (wisdom economy) való átmenetről van szó, a spiritualitás az üzleti életben sarkalatos szerepet játszik annak az elfogadtatásában, hogy az eszközök átalakítása helyett az értékek és preferenciák átalakítására kerüljön sor. (Luk Bouckaert és Laszlo Zsolnay).

Nem nagyon időszerű-e, hogy a Fenntarthatóság, a Spiritualitás és az Ökológia is egyesítsék az erőiket, és karöltve és összehangoltan kezdjék mesélni az új történetet, továbbá kezdjék megosztani egymással a szeretetben, harmóniában és szépségben való együttélés működőképes modelljeit!

Környezetbarát és fenntartható életet végső soron csak a spiritualitáson keresztül lehet elérni!

Az a fenntarthatóság, amely elutasítja, hogy figyelemmel legyen a rejtélyekre, a lélekre, és a spiritualitásra, önmagában véve zsákutca, mert alapvetően nem vesz tudomást arról, kik vagyunk…

A kihívásos kérdés tehát az: működőképes-e a fenntarthatóság az alapjául szolgáló spirituális értékek nélkül? Vagy pedig: a környezetbarát fenntarthatóság sikere elkerülhetetlenül kapcsolódik-e a spirituális értékek fejlődéséhez, gyakorlatához, fegyelméhez és ápolásához? (John E. Carroll).

Ez – végül is – felhívás egy új, őszinte, jövőbe tekintő és spirituális vezetésért is!

A lényeget a magyar univerzális Weöres Sándor mindent átfogóan és lenyügözően fogalmazott meg: “Az ember akkor less ember, ha átvilágítja mélyéig önmagát, s a benső világosságából környezetére sugarat bocsát.”

Legyünk a fény mi magunk, ragyogjunk és cselekedjünk együtt, ezáltal megtestesítve azt, hogy azáltal, hogy önmagunk VAGYUNK, mások VAGYUNK: így ÉLJÜK A KÜLONBSÉGET!